Megosztás
Interjú Sarkadi Krisztinával, aki az önmegvalósításért folytatott küzdelméről mesél
Hogyan emlékszel vissza a balesetedre, és az azt követő érzéseidre?
14 éves voltam, amikor leestem a cseresznyefáról Pesthidegkúton. Akkor két helyen eltört a gerincem, de csak részlegesen sérült, ami azt jelenti, hogy bár kerekesszékben vagyok, de egy kicsit tudom mozgatni a lábaimat és egy kicsit érzem is őket. Maga a baleset úgy történt, hogy három sráccal játszottunk, akik kergettek, felmásztam egy fára, majd onnan estem le. El is veszítettem az eszméletemet. Arra riadtam fel, hogy a fiúk megpróbáltak felemelni, én pedig üvöltöttem, hogy „fáj a hátam, hagyjatok békén, hívjatok mentőt.” Mivel nem voltunk közel az úthoz, a fiúk többméterenként álltak meg, hogy a mentő betaláljon hozzám. Még emlékszem, ahogy betesznek a mentőbe, de utána megint kiestek a dolgok. Állítólag az apám összetörte az orvosi szobában a bútorokat, mert nem akartak megműteni. Évtizedekkel ezelőtt még másképp működtek a dolgok. Még nem rakták össze a gerincét az embereknek. Ma már fémmel összedrótozzák. Nekem ezt nem csinálták meg. Igazából a baleset után még nem fogtam fel, hogy mi ennek a történetnek a következménye. 14 évesen még nem tudtam, hogy mit szerettem volna csinálni az életben. Így igyekeztem megbarátkozni a helyzettel, hogy ezentúl a kerekesszék ad egy más perspektívát. Amikor világossá vált, hogy akkor erről fog szólni a hátralévő életem, mindig arra gondoltam, hogy rendben, de akkor is haladjunk, pörögjek. Mindig az járt a fejemben, hogy mikor mehetek ki a kórházi folyosóra, a kertbe, mikor aludhatok kint a teraszon (kint lehetett aludni nyáron a kórházban). Emellett egy olyan gyógytornásszal hozott össze a sors, aki nem hagyott békén, folyamatosan hajtott, hogy rengeteg dologra képes vagyok. Például ha azt mondtam, hogy kint szeretnék ebédelni a többiekkel, akkor ő bíztatott, hogy ahhoz fel kell mennem egyedül a rámpán. Nem tudom, hányszor gurultam vissza, mentem neki a falnak, borultam fel majdnem, de végül sikerült.