Egyenlő esélyű hozzáférés

„Egyenlő esélyű hozzáférés: a közszolgáltatás egyenlő eséllyel hozzáférhető akkor, ha igénybevétele – az igénybe vevő állapotának megfelelő önállósággal – mindenki, különösen a mozgási, látási, hallási, mentális és kommunikációs funkciókban sérült emberek számára akadálymentes, kiszámítható, értelmezhető és érzékelhető; továbbá az az épület, amelyben a közszolgáltatást nyújtják, mindenki számára megközelíthető, a nyilvánosság számára nyitva álló része bejárható, vészhelyzetben biztonsággal elhagyható, valamint az épületben a tárgyak, berendezések mindenki számára rendeltetésszerűen használhatók és a szolgáltatások
egyformán igénybe vehetők.” (1998. évi XXVI. törvény (Fot.) 2007. évi módosítása)

Észszerű alkalmazkodás elve

„az elengedhetetlen és megfelelő módosításokat és változtatásokat jelenti, amelyek nem jelentenek aránytalan és indokolatlan terhet. Viszont az adott esetben szükségesek, hogy biztosítsák a fogyatékossággal élő személy alapvető emberi jogainak és szabadságainak a mindenkit megillető, egyenlő mértékű élvezetét és gyakorlását” (CRPD 2. cikke, 2007).

Egyetemes tervezés

Az egyetemes tervezés eszméje az a preventív gondolkodásmód, tervezési stratégia, amely már a tervezés folyamatának az elején figyelembe veszi a használók képességeinek különbözőségét. E tervezési stratégia gyakorlásával olyan termékek jönnek létre, amelyek különleges tervezési megoldások és adaptáció nélkül biztosítják a lehető legtöbb ember számára a legteljesebb és legönállóbb használhatóságot. Jelen esetben a “termékek” megnevezés a legkülönbözőbb használati tárgyakon, eszközökön túl valamennyi, az ember által formált környezetre, szolgáltatásra és infrastruktúrára is vonatkozik, tehát a köz-, és lakóépületekre is. Termékek, minthogy ezek is valamilyen ember által végzett tervezési folyamat eredményeként jönnek létre.

Akadálymentes lakóépületek iránti igény

Az otthon – legyen az családi ház vagy társasházi lakás – valamennyiünk életében fontos szerepet tölt be. Ez az a hely, amely alapvető életszükségleteink színteréül szolgál (étkezés, tisztálkodás, alvás). Ide vonulunk vissza az élet zaja elől, itt vagyunk együtt családunkkal, itt pihenünk, itt kapcsolódunk ki. Az otthon mindenki számára az őt körülvevő épített környezet legszemélyesebb, legintimebb elemét jelenti. Mindezek miatt különösen fontos, hogy a lakásunk a lehető legjobban, legkényelmesebben használható legyen számunkra.

Az épületeket és így a lakóépületeket is hosszabb időtartamra, legalább 60-80 évre építjük. Éppen ezért a lakásokat, otthonokat a jelenlegi vagy a jövőbeli lakók változatos, illetve folyamatosan változó szükségleteinek, igényeinek figyelembevételével kell megtervezni és megépíteni. Változhat a család létszáma pl. gyermek születésével, a gyermek felnőtté válásával, önállósodásával vagy idős, esetleg ápolásra is szoruló családtag odaköltözésével. Megváltozott szükségletet jelenthet egy ideiglenes vagy egy tartós sérülés, betegség, illetve ezek eredményeként fellépő fogyatékosság is. A lakások, illetve az egyes lakáselemek tervezésénél tehát célszerű figyelemmel lenni arra, hogy azok egyéni használati igényekhez igazodó esetleges megváltoztatása, átalakítása nagyobb átépítés, az épület tartószerkezetének érintése nélkül lehetséges legyen.

A különféle építészeti ideológiák és elméletek az embert mindig valamilyen általános, többé-kevésbé absztrakt fogalomnak tekintették sokáig, és igyekeztek meghatározni azt az ember-modellt, amely az építészeti tervezés mértékéül és céljául szolgált. Az idealizált, jó alkatú és erejének teljében lévő ember számára tervezett környezet azonban nem használható mindenki számára. Körülbelül a
népesség 10%-a rendelkezik csökkent teljesítőképességgel valamilyen okból: mozgásában korlátozott, gyengén lát, gyengén hall, felfogó képességében korlátozott.

Akadálymentes építészet

Akadálymentes az a környezet, amelyet mindenki önállóan és biztonságosan tud használni fizikai, érzékszervi vagy értelmi képességeitől függetlenül.

Az ember képességei életciklusa folyamán is változnak: évekig gyerekkocsiban közlekedik, felnőtt korában balesetet szenvedhet, és esetleg mankóval jár egy ideig, megöregedve veszít fizikai és értelmi képességeiből, aggkorára mozgásában is korlátozottá válhat és botra, járókeretre esetleg kerekesszékre szorul. Ha a jelenlegi trend folytatódik, az európai népesség 25%-a lesz 60 év feletti a közeljövőben. A környezet akadálymentes kialakítása tehát a népesség egészét szolgálja, ezért nem tekinthető egy meghatározott embercsoport pozitív diszkriminációjának. Az akadálymentes környezet az emberek közötti esélyegyenlőséget, a hátrányos megkülönböztetés felszámolását szolgálja: például azt, hogy képességeinek megfelelő munkát az is vállalhasson, aki ma a munkahelyek többségét nem tudja megközelíteni mozgáskorlátozottsága miatt, vagy azt, hogy a kulturális szolgáltatásokat – színházi előadásokat, hangversenyeket – igénybe vehesse, étterembe vagy szórakozó helyekre járjon, hivatalos ügyeit személyesen intézhesse állampolgári jogával élve.

Az 1970-es évektől kezdve a fogyatékos személyek érdekvédelmi szervezetei egyre erősebb politikai erővé váltak, és sok országban elérték esélyegyenlőségük törvényi kodifikációját.

Magyarországon az 1997-ben született meg az épített környezet alakításáról és védelméről szóló LXXVIII. számú törvény, amely pontos meghatározásokat és követelményrendszert ad az épített környezet kialakításával kapcsolatban. Ez a törvény az Európai Unió Bizottsága által 1996-ban elfogadott „Az akadálymentesség Európai eszméje” című kézikönyv ajánlására épül, és az OTÉK ebben az ajánlásban rögzített műszaki követelményekkel került kiegészítésre. Ezek a műszaki előírások elsősorban közhasználatú, közszolgáltatást nyújtó épületek kialakítására vonatkoznak, ugyanakkor “A fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról” szóló 1998. évi XXVI. Törvény (Esélyegyenlőségi törvény) 5.§-a értelmében „a fogyatékos személynek joga van a számára akadálymentes, továbbá érzékelhető és biztonságos épített környezetre”, amelybe beleértendő az akadálymentes lakhatás biztosítása is, így a lakóépületek tervezésekor –általános követelmény hiányában is- figyelemmel kell lennünk azok egészének (pl. családi házak) vagy egy részének (pl. többszintes többlakásos épületek földszinti lakóegységei, közösségi terei) akadálymentesíthető, adaptálható kialakítására.

„Akadálymentesen megközelíthető az olyan épület vagy berendezési tárgy, amely a használó fizikai, érzékszervi, és szellemi fogyatékosságának mértékétől függetlenül is lehetőség szerint legönállóbban – külső segítség nélkül – kényelmesen, különösebb erőkifejtés nélkül elérhető. Ehhez megfelelő méretű, magasságú hely biztosított, miközben segédeszközének használata (bot, mankó, járókeret, kerekesszék) nem korlátozott.

Akadálymentesen használható egy épület, ha abban minden szerkezet, berendezési tárgy a használó fizikai, érzékszervi és szellemi fogyatékosságának mértékétől függetlenül lehetőség szerint legönállóbban – súlyos fogyatékossággal bíró használó esetén az állandó kísérőjének segítségével – használható. Ehhez megfelelő méretű, formájú kezelőeszközök biztosítottak valamint azok elérhetősége és megközelíthetősége is akadálymentes.”

A lakóépületek akadálymentes megközelíthetősége és használhatósága nálunk még nem általános követelmény, de a tendenciák ebben az irányban hatnak: az emberek életkor, kultúra és egyéb emberi adottságaik szerinti különbözősége soha nem látott mértéket öltött, így egyre nagyobb igény jelentkezik olyan lakóépületekre, amelyek flexibilitásuk révén az épületet használók életcikluson át változó szükségleteihez költséges és a környezetet terhelő átalakítások nélkül alkalmazkodni tudnak.

Az 1990-es évek végétől kezdve ezért a tervezési folyamatokban az akadálymentes tervezést egyre inkább egy új tervezési paradigma váltja fel: az egyetemes tervezés eszméje.

Egyetemes tervezés

A lakóépületek tervezésénél tehát a fő cél az, hogy minimálisra szorítva az egyéni igényeknek megfelelő adaptálás szükségességét egy lakáskompozícióval szolgáljuk ki a használók különböző, időben, szituációban változó igényeit, szükségleteit.

Ez azt is jelenti, hogy nem szükséges valamennyi lakás valamennyi elemét akadálymentes használatra megfeleltetni. Alkalmas méretezéssel elérhető azonban, hogy egy lakás az egyéni igényeknek megfelelően könnyen adaptálható legyen anélkül, hogy azt teljes egészében átépítsék. Az egyébként akadálymentesen megközelíthető lakásoknál (pl. földszinti lakások) az adaptálhatóság követelményének figyelembevétele nyomatékkal javasolható, de bizonyos lakásfajtáknál (pl. öregek otthonházainál, fogyatékos személyek lakóotthonainál, lakócentrumoknál) a teljes körű akadálymentes kialakítás követelmény.

Az egyetemes tervezés tehát “nem más, mint az a tervezési mód, amely az emberi különbözőségekből indul ki mind szociális, mind esélyegyenlőségi szempontok figyelembevételével”. Az akadálymentesítés helyett az akadályok megelőzésére, a prevencióra kerül a hangsúly. A fő cél az, hogy egy termékkel, épülettel szolgáljuk ki a használók különböző, időben, szituációban változó igényeit, szükségleteit és ne költséges, sokszor esztétikailag is megkérdőjelezhető, stigmatizáló adaptációval, akadálymentesítéssel.

Ahhoz, hogy a céljainkat elérjük, és egy olyan környezetet hozzunk létre, amely a képességeitől függetlenül mindenki számára a lehető legnagyobb mértékű használhatóságot nyújtja, ismernünk kell az emberi képességek használhatóságra vonatkozó hatását. Az egyetemes tervezés tehát az akadálymentességre épül, annak követelményértékeit a tervezés során alapként kell tekinteni.

Az alábbi linken további Egyetemes Tervezéssel kapcsolatos hazai és nemzetközi segédletek találhatóak letölthető PDF formátumban:

https://www.etikk.hu/segedletek/

Emberi teljesítőképesség határa és a kompenzálás lehetősége

Az épületeket valamint azok környezetét többnyire nehézségek nélkül, problémamenetesen tudjuk használni: be tudunk lépni az épületekbe, a lépcsőkön az emeletre probléma nélkül fel tudunk jutni, ott könnyen megtaláljuk a lakásunkat, és gond nélkül használjuk a lakásunkat, illetve az ott található berendezéseket. Nem tekintjük létfontosságú tényezőnek az akadálymentességet. De vajon ugyanúgy be tudunk menni az épületbe, ha babakocsiban tolnánk egy csecsemőt, ugyanolyan könnyedén fel tudnánk menni az emeletre, ha bőröndöket cipelnénk? Áramszünet esetén, a sötét folyosón ugyanúgy tudnánk tájékozódni? Nem jelentene problémát a saját lakásunk ajtajának megtalálása? Be tudnánk-e tolni a lakásba a babakocsiban fekvő gyermekünket? Valószínűleg azonnal észrevennénk, hogy mennyi és milyen változatos akadály van környezetünkben.

Az épített környezethez, valamint az általa nyújtott szolgáltatásokhoz való teljes értékű hozzáférés és használhatóság különböző akadályokba, problémákba ütközhet.

Az építészeti akadályok tágabb értelemben azt is befolyásolják, hogy a társadalom életében hogyan, és milyen mértékben tudunk részt venni, mely üzletekben vásárolunk, melyik postát használjuk, hogy könyvtárat, színházat tudunk-e látogatni, melyik iskolába járunk, és hogy hol dolgozunk.

Ezek az akadályok leginkább a lakosság körülbelül 10%-át kitevő, állandó fogyatékossággal élő személyek közlekedését, információhoz való hozzáférését gátolják, vagy nehezítik meg. Ugyanakkor a társadalom mintegy 40%-át kitevő, alacsonyabb illetve csökkent mozgásszervi és érzékszervi képességgel rendelkezők –gyermekek, idősek, kisgyermekkel közlekedő szülők- számára is akadályt jelentenek.

Az épített környezethez való egyenlő esélyű hozzáférés biztosítása érdekében az épületek valamint az általuk nyújtott szolgáltatások tervezésénél az épületet használók eltérő képességeit figyelembe kell venni. Az eltérő képességgel rendelkező használók igényeit azonban nem külön-külön létesítményekkel kell biztosítani, hanem az egyetemes tervezés elveit alkalmazva a különböző igényeket egyesíteni kell a tervezés során.

Lakóépületek esetében ez annyit jelent, hogy a lakásokat a jelenlegi és jövőbeni lakók változó képességeinek, szükségleteinek figyelembevételével kell megtervezni, hiszen egy-egy lakóépület, lakás több évtizedre épül, több generáció számára nyújt otthont, lakhatást.

Az emberi teljesítőképesség összetett rendszer, melyben az egyéni képességek mértéke határozza meg a cselekvőképességet. Minden ember, amennyiben megfelel az „átlagos” kívánalmaknak akadálymentesen közlekedik, dolgozik, tevékenykedik az otthonában, ami azt feltételezi, hogy a képességének megfelelően használja ki az épített környezet lehetőségeit, valamint az általa nyújtott szolgáltatásokat.

A probléma akkor adódik, ha az illető valamilyen okból az épített környezetben lévő lehetőségeket nem tudja kihasználni, az épületekben nyújtott szolgáltatásokhoz nem tud hozzáférni, és így a társadalom többi szereplőjével szemben hátrányba kerül.

A környezetben végzett bármilyen aktivitás egy bizonyos teljesítőképességi szint elérését kívánja meg az egyéntől, amit a társadalmi elvárás szintjének nevezünk. Jelen esetben ez a lakóépületek valamint az azokban nyújtott szolgáltatások –azaz a lakhatás- elérhetőségéhez, és használhatóságához szükséges minimális képességek szintjét jelenti. Ez az elvárás irányulhat fizikai, értelmi vagy érzékszervi képességek szintjére, mértékére. Az egyéni képességek szintje a teljesítőképesség azon szintje, amellyel az épületet valamint az ott található szolgáltatásokat igénybe vevő személy rendelkezik.

Az épületek, és az általuk biztosított szolgáltatások hozzáférhetőségét valamint használhatóságát elsősorban az egyén mozgás-, látás-, hallás-, és felfogóképességeinek szintje határozza meg.

Amennyiben az épületek és a bennük található szolgáltatások által megkívánt, és az egyéni teljesítményszint között különbség van, vagyis az egyéni képességi szint nem éri el a társadalom által megkívánt szintet, abban az esetben az egyén a társadalom többi szereplőjével szemben hátrányos helyzetbe kerül. Az alacsonyabb teljesítményszinttel bíró egyén a lakóépületek által nyújtott szolgáltatásokat, az épületekben lévő lehetőségeket nem tudja kihasználni, és így a társadalom többi szereplőjével szemben hátrányba kerül.

A fentiekből látható, hogy a lakóépületek valamennyi látogatója illetve lakója kerülhet olyan szituációba, amikor a lakhatása valamilyen egyéni képesség korlátozottsága miatt nehézségbe ütközik.

Ahhoz, hogy a hátrányos helyzet kialakulását elkerüljük, az egyéni képességek és a társadalmi elvárás által megkívánt képességszint közti különbséget – „rést“ – valamilyen módon át kell hidalni. A csökkent teljesítőképesség kompenzálására kétféle lehetőség adódik: az egyik az egyéni képességek növelése, másik a környezeti elvárások csökkentése az elérhető egyéni képességek határára.

Az egyén képességeit orvosi segédeszközök használatával (szemüveg, kerekesszék, stb.), műtétekkel (pace-maker, protézis), gyógyszerekkel (allergia elleni gyógyszer), tréninggel, gyakorlással próbáljuk megnövelni. Fontos kiemelni, hogy nem elegendő a használót segédeszközzel ellátni, annak használatára is meg kell tanítani, illetve azok egyéni képességekhez történő beállítása is szükséges.

Ezt a feladatot végzik az elemi rehabilitációt biztosító látásközpontok, valamint hallásközpontok. A korszerű támogató technológiákat, életvitelt segítő eszközöket biztosító kölcsönzési rendszer infrastrukturális feltételeinek megteremtésére irányuló Guruló projekt keretében pedig logisztikai központok illetve teljes műhelyhálózat létesült amelyek biztosítják az egyéni segédeszközökhöz való hozzáférést illetve a segédeszközök egyéni adaptációját.

Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) meghatározása alapján segédeszköznek minősül minden olyan technikai eszköz, berendezés, amellyel részlegesen vagy teljes mértékben pótolni lehet a sérült ember képességeit.

A csökkent egyéni teljesítőképesség kompenzálásának másik lehetősége a környezeti elvárások csökkentése az egyén – segédeszközökkel, gyógyszerekkel, gyakorlással megnövelt – elérhető képességeinek határára. Ez jellemzően technikai jellegű megoldások alkalmazását jelenti. Ilyen technikai lehetőség a halláskárosultak számára elhelyezett integrált hangerősítők alkalmazása, az alternatív információközlés például Braille “abc” használatával, de ide tartozik az akadálymentesítés és az egyetemes tervezés is.

Ez azt jelenti, hogy az épületek tervezésénél, kialakításánál, színek, formák, anyagok megválasztásánál figyelembe kell venni, hogy a használók eltérő mozgásszervi-, látás-, hallás- és felfogóképességekkel rendelkeznek.